Szabi:
Két nap telt el azóta, hogy Emma elhagyta az egységet, és
átment egy másikhoz, de már mindenki gőzerővel keresi a helyettesét. Szerintem
ez egy kicsit gyors. Úgy értem kell a munkaerő meg minden, de basszus Emma a
társunk volt!
-
Gyűlés! – veregette meg a vállam Adri. Sóhajtva
követtem a technikusunkat és elfoglaltam a kerek asztalnál a helyemet a nagy
irodában. A fény beáramlott a hatalmas boltíves ablakon. Ledobtam magam a
székbe és vártam, most kit találtak Emma helyére, vagy milyen ügyet kapunk.
-
Én javasolnék valakit. – még le se ült az okos
tojás, de ma valahogy különösen elemében volt. Felvette a távirányítót és a
vetítőre egy szőke csinibaba került. Jóféle volt nem mondom.
-
Ő itt Farkas Regina. Pszichológiai diplomát
szerzett, fegyvertartási engedélye és egy tucat fegyvere van. Jó emberismerő.
-
Ennyi nem elég, hogy felvegyük a csapatba. –
ráncoltam a homlokom. További ellenkezésre számítottam Viktortól, de ő csak
tátott szájjal bámulta a mosolygós lány képét. Egyszer csak felpattant és
kiviharzott a tárgyalóból, magával ráncigálva a vékony Leventét. Furcsállva
összenéztem a csapat többi tagjával, de a zavart Martinovics, a csapat főnöke
oszlatta el.
-
Ember hiányunk van. Felvesszük és megnézzük,
hogy teljesít.
-
Egyet értek. – szólt Adri, és én hitetlenkedve
néztem rá. Színpadiasan széttártam a karjaimat és felálltam.
-
Én nem!
-
Három kettő ellen. – húzta fel mindkét
szemöldökét Martinovics és műsajnálatot tettetve kivonult a teremből. Hát ezt
nem hiszem el….
Regina:
Az élet a legkiszámíthatatlanabb dolog a világon. A velem
történt tragédia után szereztem egy pszichológia diplomát és mégis itt
takarítom az ételmaradékot a Váci utca egyik menő éttermében. Veszem fel a
bunkóbbnál bunkóbb emberek rendelését és azon gondolkozom hogyan jutottam
idáig. Mikor letettem a mosogatóba a piszkos edényeket megcsörrent a telefonom.
Gyorsan körbekémleltem, hogy a többiek figyelnek-e és mikor láttam, hogy nem
megtöröltem a kezem és felvettem azt. Levente volt a szomszédom. Érdekesen
ismerkedtünk meg egymással. Mindig mosolyt csal az arcomra, ahogy felidézem. A
lépcsőházban cipeltem fel a dobozaimat mikor fellökött és akkor az ember azt
hinné romantikusan felsegít a földről meg minden. A nagy francokat. Átugrott és
egy „Bocsi” kíséretében kirohant a lakóház díszes kapuján. Mindennek elhordtam,
aztán hajnali kettőkor - ki az a barom,
aki ilyenkor felzavarja a szomszédját, most komolyan! – becsöngetett és egy
„welcome” feliratú lábtörlőt adott nekem, majd a szótárban szereplő összes
sajnálomot megkaptam. Furcsa egy figura, de akkoriban még csak szimplán
idegesített. Ezután nem is nagyon kommunikáltunk. Pár hónapra rá, hogy ott
laktam saját magam unszolására részt vettem egy ilyen lelki rehabilitációs
gyűlésen, ahol –kivel, ha nem vele- találkoztam a szomszédommal, Leventével. Ő
beszélt a többiek előtt arról mikor az egyik ügyénél elrabolták és fogva
tartották. Azóta nem tudott a munkájára koncentrálni, mit ne mondjak teljesen
átéreztem a helyzetét és akkortól volt közelebb a szívemhez. Ugyan a csoportból
mindketten kiléptünk, de egymásnak megnyíltunk és megbíztunk egymásban. Amit a
csoport előtt nem tudtam elmondani, azt Leventének igen. Ő az egyetlen ember,
aki életben van és tud a múltamról. És maga a tudat is megnyugtatott, hogy
rendőr, így nagyobb biztonságban éreztem magam, mert hát hiába a profi védelmi
rendszer a lakóházban mégis mire megyek vele, ha nem tudok segítséget hívni
mikor kellene? Valahogy elválaszthatatlan barátok lettünk. Ennek már öt éve. A
húzós munkaidőnk miatt nem sokat találkoztunk, inkább telefonon értekeztünk
egymással.
-
Szia, Levi. Mizu? – vállam és a fejem közé
szorítottam a telefont, hogy közben tudjak mosogatni.
-
Hosszú és velős. Dolgozol?
-
Jah. Na mesélj. A mosatlan úgy sem akar
elfogyni.
-
Na először is azt hiszem találtam egy hozzád
illő melót.
-
Igeen?
-
Igen.
-
És el is árulod mi az?
-
Megüresedett nálunk egy hely.
-
Mármint a különleges egységben? – kerekedett ki
a szemem. Sose beszélt sokat a munkájáról, csak a közvetlen kollégáiról és,
hogy egy elit részleghez tartozik.
-
Pontosan.
-
Én? Zsaru? Április elseje van? – nevettem és
ráncoltam a szemöldököm.
-
Komolyan Regi. Van diplomád, jó emberismerő
vagy, a tapasztalatod segíthet és tudom, hogy van benned késztetés, hogy segíts
elkapni azokat a mocskokat.
-
A múltkorira célzol? – vontam fel a szemöldököm.
-
Például. Az emberek 89 százaléka nem csinál
semmit, ha valakit kirabolnak. Kilenc hívja a rendőrséget és kettő a rabló után
megy.
-
Térj a lényegre Mr. Statisztika. – forgattam a
szemeimet.
-
Ez a lényeg. Jó lennél ebben a melóban, tudom.
-
Oké ezt még átbeszéljük. És a másik? –
hallgatás. Már tudtam is, hogy ez nem jelent jót. – Levi.
-
Megtaláltam a nagybátyádat. – nyögte ki. Annyira
ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Az idő hirtelen extra lassú
lett és, mintha nem tudtam volna felfogni mit mond. A vizes tányér kicsúszott a
kezemből, vissza a mosogatóba. A langyos víz arcon csapott, ahogy a tiszta
edény belesüllyedt a habos vízbe.
-
M-mi? – még mindég nem voltam magamnál.
Eltávolodtam a mosogatótól és leültem egy dobozra.
-
A nagybátyád Farkas Viktor. Akkor kezdett el
téged keresni mikor eltűntél, de aki elrabolt az profi volt, így nem talált.
Mikor megismertelek fel sem merült bennem, hogy rokonok lehettek. A Farkas nem
olyan ritka név. Mikor ma javasoltalak téged a csapatba akkor derült ki a
dolog. És…azonnal látni akar, de én azt mondtam előbb megkérdezlek. – mohón
faltam a szavait, de még mindég nem fogtam fel mit is mond. Annyi ideig…egyedül
voltam. Csak magamra számíthattam. Mit kezdjek én most ezzel? Nem is ismerem a
bácsikámat.
-
Levi…mit csináljak?
-
Neked kell eldöntened.
-
De én nem tudom. Egyszer csak egyedül maradtam
és megszoktam. Én most nem tudom őt hova tenni.
-
Szerintem találkoznotok kellene és a meló is jól
jönne.
-
Ott leszel?
-
Ha akarod igen.
-
Nélküled nem menne. – nevettem fel keservesen.
-
Akkor okés, ha érted megyünk?
-
Hát…gondolom.
-
Hé. Legyél kíméletes. Majdhogynem tíz évig
keresett téged. Zárkózott, de kedves ember.
-
Aha. Hát…megpróbálom.
-
Regi. Mennem kell.
-
Vigyázz magadra.
-
Minek? – épp visszavágtam volna mikor lecsapta a
telefont és magamra hagyott a cikázó gondolatmeneteimmel. Igen. Az élet derült
égből villámcsapás. Farkas Viktor. Apám bátyja. Olyan régen volt családom, hogy
fel sem merült bennem, hogy esetleg egyetlen családtagom is életben lehet még.
De ezt hívják szerencsének nem? Mikor a tragédia ellenére mégis maradt nekem
valaki. Felsóhajtottam és komótosan kimentem a lengőajtón felvenni az új
rendelést. Mióta itt dolgozom nem hibáztam annyit, mit ma. Amit Levi mondott
fenekestül felkavarta a belső énemet. A csendes tó helyén, most egy cunami
tombolt. Miért nem talált meg ha keresett? Már hosszú évek óta nem is voltam
rabságban. Akkor hogy nem talált meg? Komolyan… Mire eljött a záróra ideje
teljesen felpaprikáztam magam és kedvem lett volna egy kiadósat verekedni. Átöltöztem
és kimentem a decemberi hidegbe. A hűvös tiszta levegő megcsapta az arcomat,
amitől kipirosodtam. Szőke hajam már is megdermedt. December negyedike van
és hideg. Szeretem a hideget. Odabentről a meleg forró csokimmal és kék kockás
pokrócommal.
-
Hol vagy már? – motyogtam és rugózni kezdtem,
hogy ne fagyjak oda az aszfaltra. Egy régies sárga fényű lámpa alatt álltam
meg. Hihetetlen milyen forgalmas ez a hely. Este tíz van, de az emberek még
mindég nézik az igényesen berendezett kirakatokat és csak sétálgatnak. Nyakig
felhúztam a cipzáramat. Mert mikor hagyom otthon a sálamat, ha nem ma. Nem
messze egy kocsi parkolt le nagy hévvel. Az anyósülésről Levi pattant ki,
mögötte egy férfi. Minden haragom és rosszindulatom elapadt, ahogy
megpillantottam őt. Apám meghalt mikor még kicsi voltam, de mindig volt egy
féltve őrzött képem róla. Ez az ember pedig…kiköpött mása volt. Barnás zöldes
szemei voltak, fekete, őszülő haja. Ha lenne valamennyi zöld a szememben, és
nem festettem volna szőkére a hajamat akkor pont úgy néznék ki mint ő. Akár az
apám is lehetett volna. Keverék zöld szemei könnybe lábadtak és, amint odaért
hozzám megölelt. Kézzel tapintható volt a megkönnyebbülése és a fájdalmának
enyhülése. Nem tudtam mit tegyek, szóval csak álltam ott a karjaiban, mint egy
fagyott jégcsap. Leventére sandítottam, akinek a kezében volt a piros sálam.
Csillogó szemekkel néztem rá, ő pedig sürgetett, hogy ne csak álljak úgy ott. Ügyetlenül
a hátára tettem a kezem. Hallottam a bizonytalan sóhajtását és éreztem forró
könnyét kihűlt bőrömön. Az én világosbarna szemem is könnyezni kezdett. Hogyan
is tudnám utálni ezt az embert? Ő az egyetlen életben maradott családtagom. Az
egyetlen, aki a vérem. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé és vállába fúrtam a
fejemet. Miért nem jött hamarabb? Miért nem mentett meg? Elhessegettem ezeket a
gondolatokat. Most itt volt. És csak ez számított. Ma minden megváltozik.
Családom lett és gyanítom, hogy új munkahelyem is. Lassan elszakadtunk
egymástól és ő kezeibe fogta arcomat, majd könnyes szemmel elmosolyodott.
-
Annyi ideig…kerestelek. – elcsuklott a hangja.
Egy megtört ember állt előttem. Pont olyan, mint én. – Hasonlítasz édesapádra.
– hangja mély és rekedt volt. Már nem fáztam.
-
Regina vagyok.
-
Viktor. Gyere. – terelgetni kezdett a kocsija
felé és én hátranéztem Levire, aki odadobta nekem a sálat, majd bólintott, hogy
menjek vele. Ha ő megbízik benne én is. Tudtam, hogy minden rendben. Beültünk a
kocsiba. Viktor a kormány mögé, én pedig az anyósülésre. Jólesően belesüppedtem
a bőrülésbe és melegedtem a kocsiban. Mit is vártam, az Audi mégis csak Audi.
-
Szóval csatlakozni akarsz az egységhez? –
kérdezte fojtott hangon Viktor. Összeszorított állkapcsából és szorító kezeiből
a kormányon rájöttem, ő ellenzi a dolgot.
-
Levi ajánlotta. Gondolkozom rajta.
-
Levi? – vonta fel a szemöldökét, de egy percre
se vette le az útról a tekintetét, majd fojtatta. – Nem kellene csatlakoznod.
-
Miért?
-
Elég durva dolgokkal foglalkozunk.
-
Tudom.
-
Honnan tudnád?
-
Átéltem. – vágtam vissza mire nem válaszolt csak
pár perc múlva.
-
Épp ezért nem kellene több szörnyűséggel
találkoznod.
-
Az élet maga a szörnyűség. Eldönthetem, hogy a
sarokban kuksolva várom a messiást, vagy felemelem a seggem és csinálok is
valamit ellene. Nem jön a herceg fehérlovon, hogy megmentsen. Vagy megteszem én
magam, vagy maradok ahol vagyok. – őszinte véleményemen elgondolkozott.
Kóstolgatott, hogy mennyire van saját gondolatmenetem és mennyire hagyom magam
irányítani. Ebből a tortából ugyan nem eszik. Nem szokásom csak úgy „hagyni”
magam.
-
Igaz.
-
Tudom. Egyébként is gondolkozok még csak. –
vontam meg a vállaimat lazaságot erőltetve magamra. Bár egyre biztosabb voltam
abban, inkább üldözöm azokat a mocskokat, akik tönkre tették az életemet,
minthogy csak kaját szolgáljak fel nekik.
